Egy számomra kedves és mélyen tisztelt barát, Czech Linda megkeresett, hogy szeretne egy új kapcsolódási pontot találni a játékkészítő tanfolyamaiban. Évek óta ismerjük egymást. Linda többször ült előadásaimon, beszélgetéseimen, ahol a Waldorf pedagógia és azok területei voltak érintve. Egy olvasókör volt leginkább kettőnk találkozó helye. A meséken keresztül a mindennapi életünkről, a nevelés művészetéről, nehézségéről és csodájáról, a felnőtt ember ön- és világmegismeréséről gondolkodtunk közösen, otthon sütött finomságok illatába és ízvilágába burkolózva.
Már több, mint egy negyed évszázada az emberi életút felfedezésének csodájával ismerkedem az antropozófia tanulmányozása és az élettel való kapcsolódás keresése révén. A felfedezés ma is tart szerencsére, semmit sem veszített varázsából. Waldorf óvónőként nem csupán az óvodai mindennapokat ízlelgettem, hanem a környezet önmagunk által teremthető valóságába is belemélyedtem.
Kertes házban nőttem fel három lánytestvéremmel együtt. Én voltam a harmadik, sokáig a legkisebb, legészrevehetetlenebb. Gazdálkodó apai nagyszüleim adtak teret a valódi érzékletes világ megtapasztalására, csuhéjbaba készítésre, szilvalekvár főzésre, kasban bujkálásra, palántázásra, fára mászásra, az aratógép mögött kódorgásra, az egy hetes készülésre a lagzikra, az elhunyt mellett üldögélésre és éneklésre a három napos virrasztás alatt, a halotti torra és a templomba járásra.
Amikor én még kislány voltam, a tehén, a tyúk, a disznó, a hosszú láncra kötött kutya, a kakas, a spór (sparhert) alatt melegen tartott épp kikelt kiscsibe, kiskacsa életterünk része volt éppúgy, mint a csiga, katica, gólya, fecske, giliszta, cserebogár és a krumplibogár. Nagymamám cukros zsíros vagy szilvalekváros kenyere, vagy a tej föle a kifogyott és felhasított tejeszacskó belsejéről lefejtve, a cigánykerekezés a szőlőlugas alatti fűben nem program volt, hanem természetes, szabad élet. A fél méteres hóban iskolába járni, fát hordani a kályhában tüzeléshez vagy a nagy melegben vödörrel, később slaggal locsolkódni vagy popsinyi lavorban fürödni, télen- nyáron vödörrel hordani a mély kútból a vizet, még kútásást is láthattam, málna- és ribizlibokorban bújócskázni és pirosra maszatolódni, tengerit vagy dohányt törni, majd felfűzni a hatalmas pajtákban, kukoricát morzsolni (no azt senki se szeretett) – valóságos mesevilág volt. Sok minden fáj, ha visszagondolok gyermekkoromra, de az itt felsoroltakat kincsként őrzöm szívemben.
Mostanában népszerűvé vált a természetes élet keresése vidéken, anno nem volt tudatos, sőt inkább sajnálni való volt, mint irigylésre méltó az egyszerű élet. Ma divat a szakadt nadrág, akkor szégyelltük magunkat. Ebből is látszik, hogy a természetes és kiváltságos mindig kart-karba öltve járnak, de valahogy sose ugyanazt érezzük vonzónak vagy kényszerűnek, amit apáink idejében.
Egy dolog azonban szerintem örök kincs maradt: a saját kézzel készített ajándék: legyen az egyszerű vagy túlságosan kidolgozott, a „Tőlem neked” figyelemmel kigondolt, szeretettel megalkotott apróság ma is divatos, a szó jó értelmében.
S itt már bajban is vagyok. Mások lehet, hogy azt gondolják, retró, visszatért a régi, de szerintem megmaradt valami a múlt értékéből. A természet adta tér és lehetőség mindig is adatott, így a valós környezet által kínált játékok, tárgyak is sorra itt hevernek előttünk.
A kisgyerek, ha megismeri, éppúgy rajong a parittyáért, a szikrát adó kovakőért, a papírsárkányért, madárijesztőért vagy csuhébabáért, a nádi sípért, mint réges-régen.
S meg is érkeztünk ismét Lindához, az ő teremtő birodalmához, aki a mesevilágot a saját kézzel készített játékokkal, figurákkal, állatokkal teszi még varázslatosabbá. Ami a legszebb, ezt a tehetségét, kitanult mesterségét nem tartja meg magának, hanem összehívja az ország ifját, vénjét és megtanítja őket a fortélyokra, a saját kézzel készíthető tárgyakra, játékokra.
De miért is jók az ő teremtett lényei és főleg kinek?
A filcből, gyapjúból, nemezből, selyemből, fonalból, fából készített játékok céllal készülnek. Nem csupán boltok polcára kerülnek, számára ismeretlen emberhez, nem a termelői társadalom terjeszkedő, világot hódító erejére épít, hanem a kapcsolatra. Mert a tárgy, a játékdarab, akár egy rongyi, akár egy elektromos vasúti pálya csak attól lesz igazán megbecsült, mert valakitől kapta az ember. A tárgy nem önmagát mutatja csupán, hanem mindazt rejti, akitől érkezett. Valahogy titkos csendesen beleköltözik az összes szép emlék, ami összeköti kettőjüket és ez ad élettel telítettséget, varázslatot, értéket a tárgynak, a játéknak, a közös eseménynek.
Huszon éve készítek én is hasonló tárgyakat. Ám amikor megláttam Linda munkáit, azt mondtam magamnak, hogy szeretnék elmenni, részt venni egy-egy tanfolyamán. S jól döntöttem.
Megélhettem valami különlegeset. Tanultam új mozdulatokat, praktikusabb, logikusabb varrási technikákat. De nem ez volt a fontos. Olyan nála, mint régen a fonóban. Az asszonyok ülnek együtt és alkotnak. S közben az élet nagy dolgai kerülnek terítékre. Nincsenek előre megírt beszélgetési témák, de mindenkit vagy a jelen lévők nagy részét ismeri Linda. S miközben tanít, kíváncsian érdeklődik, eszmét és receptet cserélünk. Kilépünk az általunk bár szeretett, de sokszor már megterhelő mindennapok ritmusából, mókuskerekéből vagy ritmustalan feszültségéből. S ez még mindig csak egy szelet. Van, aki otthon fejezi be, van, aki másnap már adja is a gyermekének ajándékba az elkészült tárgyat. S így életre kel a játékokban, amiket ott megbeszéltünk, hiszen a fonal és a tű láthatatlan aranyszállal beleszőttek mindent. Mindez persze nagy felelősség. Mert irányítani kell, hogy a beszélgetés merre haladjon, hogy bennünket is felemeljen, ne lehúzzon és a szálak is szép harmóniában öltsék össze az egymás mellé illeszkedő anyagdarabokat.
Linda sokszor maga álmodja meg a kívánságra készülő állat formáját, szabásmintáját.
A kész figurák általában kedvenc állatok, játékok, évszakasztalra kerülő, ünnepkört mutató figurák (egészen Máriától és Józseftől, az őszi erdőben surranó rókán, őzen át, a zajtalan, de a természet békéjét őrző tündérek, a szorgos törpék, manók sokasága).
Linda segítségével a közeledő tanfolyamon Szutyejev gomba alá rejtőzött állatserege kel életre. Ő kifejezetten olyan meseíró volt, akinek a mese ihletettségét a valós tapasztalat adta. Cél, hogy az állat valós formája visszatükröződjön a kész kis ajándékon. Az is fontos, hogy a méretarányokat követi Linda a tervezés során az egyszerre készülő figurák esetén. Az anyag, amiket használ, természetes: gyapjú, filc, fonal.
Amikor kezébe veszi ezeket az apró csodákat egy gyermek, az életből nyert tudás életre kel és elkezdődik egy mesebeli világ felépítése szerepjátékok, bábozás során. Így válik az élet a mese alapjává, mely mégis titkokat rejt.