„Még alig emelkedő gondolatnak
vagyunk mi egy-egy szárnya.
Lehullna ez az égreszálló madár,
ha a két szárny elválna.
Két szárny vagyunk, de fenn a fellegekben
nem szállhatunk, csak mind a ketten
szívverésnyire pontos
együtemben.
Szállj hát velem
egy rezdülésű szárnycsapással.
Hullongó tollak voltunk egyedül,
– szárnyak lettünk egymással.”
(Váci Mihály: Két szárny)
Miért is meséljünk a gyerekeknek?
Ha másért nem, legalább az vezéreljen bennünket, hogy végtelenbe repítő szárnyak lehetünk egymásnak. Ez is önmagában egy mesekép, mely mégis valóságos. Hiszen két ember egymásra hangolódása olyan erővé válhat, mely bátorságot, belső nyugalmat, magabiztosságot ad: Nem vagyok egyedül.
Rengeteg útravalót kapunk egymástól, tele a tarisznyánk bántással és védő karok biztos melegével. Ha jól gazdálkodunk velük, bármelyik hasznunkra válhat. Amikor egy kisgyermek megszületik, körbevesszük egy biztonságot adó külső térrel, a fizikai testének szükséges egészséges táplálékkal, ruházattal és rengeteg figyelmességgel, ápolással, babusgatással. A felnőtt célja, hogy a csöpp kis lény a kiszolgáltatottságot minél kevésbé érezze meg, hogy az ősbizalom, amiről a születés kapcsán már sokan beszélnek életben tartható legyen.
A testi, hangulati, külső tér letisztultsága még nem teljesen elegendő az egészséges felnőtté váláshoz. A legszükségesebb az anya, a család szeretettel teli békéje. Gondoljatok csak a Rút kiskacsa történetére. A fizikai környezet adott volt, ugyanoda született a sötét tollával, mint a fehér tollúak. A tér alkalmas volt, hogy egészségesen felnövekedjen. Ám a többiektől külső jegyeiben eltért, ezért a biztonságot adó elfogadó tér nem adatott meg számára. Kitaszítottá vált. Hányszor megéltük azt az érzést, hogy nem vagyunk valahova odaillők. Egy újszülött furcsa módon nem illik a környezetébe, még nem tud vele rezdülni. A körbe ölelő emberek viszont ráhangolódnak, átalakítják olyanná a fizikai, lelki körülményeket, ahogyan az a felnövő gyermeknek megfelel.
A fenti mesét minden felnőtt ismeri. Szinte húsba markolóan átéreztük gyermekként a mese elején a rút kiskacsa fájdalmát s aki így volt vele, annak lelkében ma is felidéződik. Az együttérzés, a beleélő képesség, a másik feltétel nélküli elfogadása s ezek hiánya ennek a történetnek a fő mondanivalója. Mindezek felé emelkedik egy sokkal fontosabb cél, amit feloldozásként a mese végén megélünk és felismerünk. Bármi történhet velünk, amin nem tudunk vagy nem tudtunk változtatni, mégsem adjuk fel, akkor az egyéni életút utat tör magának és felröpülhet a hófehér szárny. Ám mennyivel könnyebb lett volna ölelő szárnyak között felnőni. Azt azonban tudnunk kell, ha mindig minden szép és jó, akkor nehéz meglátni a valóságot, az én ébresztő ereje tulajdonképpen vissza van tartva. Ez látszólag ellentétes két gondolatmenet, pedig nem az. Szükség van a felismerésekhez, tanuláshoz az erőfeszítésre, a kísérletezésre, az ütközésre, a komfortzóna elhagyására. Viszont egy dolog bizonyosságként kell lebegjen az új utat keresőre, hogy nincs egyedül és legalább egy valakire számíthat.
Váci Mihály szépen leírta, ketten kellünk a szárnyaláshoz. Ha folyton szárnyát szegik az embernek, elsorvad a vágy, a kíváncsiság, az akarat. Addig kell továbbmenni, míg valaki észreveszi szárnyaszegettségében is a másikat.
Amikor mesélünk, megnyitjuk a kaput az égi világ felé, ahonnan a lényünk égi lajtorján, vagy gólyaszárnysuhogással a születéskor összekapcsolódott a fizikai testünkkel.
Sok család még ma is egy gólyát tűz ki a falusi ház kapujára csőrében egy pólyás csecsemővel, miután megérkezett az új gyermek. Kimondatlanul emlékeztetjük magunkat erre a kapcsolatra és talán figyelmeztetjük a betérőt, hogy itt szentség történt, öltöztesse lelkét ünnepiben, ha betér a családba. Valahogy ezeket az apró mozzanatokat átadták az őseink. A mögöttes tartalommal ma már mit sem gondolunk. Pedig itt kezdődik a mese. Utána pedig zenével, dúdolással, mondókával, cirógatással burkoljuk be a gyermeket. A lehető legegyszerűbb szavakkal, rigmusokkal kötjük össze a lélek aranyfonalán az égi világgal, s közben belehelyezzük a földi valóság mesés kalandjába, a szavak, hangok egymásutánjával a nyelv erejével. Így kötjük össze a szellemi, lelki világot az élettől folyton megújuló fizikaival s mi felnőttek tartjuk összekötve az égi lajtorját.
A gomba mesében mit mutat a gomba? Persze a kisgyermeknek egy növekedési folyamatot. Ha kap megfelelő táplálékot, fejlődni képessé válik. Kint az erdőben eső előtt semmit nem látunk, eső után „gombamód szaporodnak” – ahogy a mondás is tartja a kis kalapok. Erre az erőre, mint kép nagy szüksége van a kicsiknek, akiknek az első 7 évben legfontosabb feladatuk, hogy olyan táplálékhoz jussanak, melyek segítik a növekedésüket, amelyek azután alkalmassá teszik, hogy gondolat, érzés és akarati életük a járás, beszéd, gondolkodás segítségével fejlődésnek indulhasson.
Egy másik megközelítésből az gomba egy védő, óvó burokká vált, amely alatt szintén növekedni lehet, de nem is feltétlenül csak egy valakinek. Hihetetlenül szép kép, ahogyan a gomba éteri, növekedési ereje egyre nagyobb burokká válik és biztonságot nyújt. Ha ezt az emberekre vonatkoztatjuk, akkor a felnőttnek, az anyának, pedagógusnak olyanná kell válnia, mint a gomba vagy akár egy nagy szárnyú anyamadár. Az édesanya tesi változásai, lelki áthangolódása, gondolatvilága, akarati élete egyre nagyobbá válik az egyedüli életéhet képest. S ez igaz a pedagógusra is. Akiket a Jó Isten neki rendelt,el kell bírja, be kell férjen abba a láthatatlan szárny vagy gombakalap alá, amit ajándékba kap a szép feladattal. Azért mesélünk, hogy belénk éppúgy, mint a gyermekbe beáradhassanak a látható mögött rejtező szellemi képek, nekünk erőt adva, a gyermeknek pedig útjelző táblaként szolgálva.
Azonban még egy szempont van, amit nem szabad elfelejteni. Amikor felnőttként felismerjük a mese, történet mondanivalóját, az a mi igazságunk lesz. Legfejjebb egy másik felnőttel oszthatjuk meg. A gyermekek másképpen érzékelik ugyanazt a történetet, számukra más jelentéssel bír. Ezért ezt tiszteletben kell tartanunk. Ha megmagyarázzuk, mi miért történik, elvesszük az esélyt, hogy maga ébredjen rá, nem dolgozik meg érte, így hamar el is felejti vagy fel sem fogja. A jó mese végén csak nevet a béka és ránk bízza, hogy magunktól jöjjünk rá, hogy mi is történt valójában. Szutyejev ebben is zseniális volt. S ha a gyermek választ akar, ajánljátok fel neki, hogy következő este is elolvassátok neki, hátha kitalálja.
2021. 01. 31. Márföldi Erika