Egy képpel szeretném megmutatni nektek, hogyan is meséljünk. Ha hallanátok engem, ha mesét mondanék most nektek, azt kérném, helyezkedj el kényelmesen, akár be is takarózhatsz, bújj oda valakihez, hunyd le a szemed és láss. Láss a belső képekkel, ha még meg tudod magadnak engedni, hogy a világ ránk erőltetett képi

„A mese, a történet, szárnyalás, ilyenkor a láb, nem éri a földet” Kiss L.István. Első pillantásra olyan területre érünk, amelyet csak akkor ölelhetünk fel, ha életkorok szerint végigsétálunk a mesék változatos erdején. Ma mégsem így teszünk. Azt kutatom, hogy van-e közös pont a mesék üzeneteiben. A régi korokban volt a

Mostani írásomban lényeges számomra, hogy olyan területeket járjak körbe, amelyek bárki számára segítségül szolgálhatnak. Még az sem biztos, hogy a gyermekére gondol közben valaki, hanem saját életére. A történeteknek megvan a maguk ideje. A felnőtté válásnak vannak határozott korszakai. Az életkoroknak csupán egy-egy jellemzőjére térek itt ki. Amikor a csecsemő

„Még alig emelkedő gondolatnak vagyunk mi egy-egy szárnya. Lehullna ez az égreszálló madár, ha a két szárny elválna. Két szárny vagyunk, de fenn a fellegekben nem szállhatunk, csak mind a ketten szívverésnyire pontos együtemben. Szállj hát velem egy rezdülésű szárnycsapással. Hullongó tollak voltunk egyedül, – szárnyak lettünk egymással.” (Váci Mihály:

Egy számomra kedves és mélyen tisztelt barát, Czech Linda megkeresett, hogy szeretne egy új kapcsolódási pontot találni a játékkészítő tanfolyamaiban. Évek óta ismerjük egymást. Linda többször ült előadásaimon, beszélgetéseimen, ahol a Waldorf pedagógia és azok területei voltak érintve. Egy olvasókör volt leginkább kettőnk találkozó helye. A meséken keresztül a mindennapi